Biztos vagy benne, hogy felnőttél?

 Sziasztok!

Tudom, elég furcsa kérdés ez, és egészen biztos vagyok benne, hogy bárki, aki olvassa, rögtön rávágja az "igen"-t. Hát gondolkodjunk el rajta együtt, valóban így van-e!

Egy valamit már az elején leszögeznék: az emberek java része nagyjából 12 éves kora óta (manapság akkor kezdenek el ezerrel kamaszodni a gyerekek) meg van róla győződve, hogy ő már felnőtt, sőt egyenesen tőle származik a spanyol viasz...

Mert:

-nyilván nem attól felnőtt valaki, hogy  (jó esetben) 16 évesen elvesztette a szüzességét. Lehet, hogy a többi 16 éves között ez menő volt meg szex is, de valóban szeretkezés?

-attól érzed magad felnőttnek, hogy a 18.szülinapodon annyira készen voltál, hogy nem emlékszel a bulira? Sajna, az esetek döntő többségében már előtte is voltál ilyen állapotban. Ezt 35 évesen, 10 év házasság után, elváltan, két gyerek mellett is így gondolnád?

-attól lettél felnőtt, hogy megházasodtál (először), otthont teremtettél és családot alapítottál? Igen, közelítünk, de ha ezután el is váltál, és esetleg már egy második házasságban élsz, akkor talán mégsem voltál eléggé felnőtt elsőre...

Vajon kit tekintünk felnőttnek?

Én gyomorból azt válaszolom: azokat az embereket, akik vállalják a felelősséget a tetteikért és mindennek a következményeként jó nagyokat szívnak, mire törlesztenek önmaguk és azok felé, akiknek ártottak. 

Én pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor egyik pillanatról a másikra felnőttem (és úgy is maradtam, szóval ez nem olyan, mint először leszokni a cigiről...): az elsőszülőtt gyermekem pár hetes volt ekkor. Előtte még lediplomáztam, férjhez mentem, dolgozgattam, éltem a kényelmes kis életemet. Azt tettem és akkor, amikor kedvem szottyant rá. Pl. éjszaka jártam bevásárolni, mert a nyári éjjeli meló miatt - és akkoriban még non stop nyitva voltak a hipermarketek - megszoktam, hogy akkor vagyok ébren. Az egyetem mellett nem volt más dolgom, mint szépségszalonokba járni.

Ez addig tartott, míg anya nem lettem.

Továbbra is éjszakáztam - csak éppen egy hasfájós baba mellett. A "műszakom" hirtelen éjjel-nappali lett. Újra tele volt az egész lábam kék és zöld foltokkal, mint gyerekkoromban, csak éppen amiatt, ahogy éjjel félálomban elbotorkáltam a kiságyhoz, és mindig nekimentem az ágykeretnek, majd kicseréltem a pelust, megszoptattam, újra tisztába tettem, majd visszaraktam aludni a kislányom. Mindezt teljesen egyedül, minden áldott nap, mert a férjem éjjel dolgozott, nappal aludt. 

Szülés utáni depresszióm lett. A szülés nem jól alakult (és súlyosbította a terhességem 3.trimeszterében történt szén-monoxid mérgezés is, ami miatt majdnem meghaltunk a férjemmel és a detoxban csak annyit tudtak mondani, hogy él a magzat, de hogy károsodott-e, azt a születése után tudták megvizsgálni), szétszakadt a gátam, a kicsim fel sem sírt hosszú percekig. Annyi vért vesztettem, hogy ájulás nélkül nem jutottam el pisilni a kórházban. Ami bár baba-mama barát volt, ez azt jelentette, hogy míg öntudatlanul feküdtem, a babám magányosan sírt és éhezett az inkubátorban. Emiatt begyulladt a mellem és pokoli kín volt megtanulni szoptatni. Mikor végre hazamehettem, ülni sem tudtam. Az első napon szó szerint négykézláb közlekedtem. A zuhany alatt állva csorogtak a könnyeim, ömlött belőlem a vér és spriccelt a tejem. És teljesen egyedül voltam. Ő volt az első babám. Előtte csak messziről láttam gyerekeket és könyvekből próbáltam felkészülni az anyaságra. Abból indultam ki, amit Édesanyám szokott mondogatni: "életem legszebb fájdalma volt a szülés" (érzéstelenítés nélkül...), "csodálatos volt terhesnek lenni" (mind a 9 hónapot végighányta), "a legszebb időszakom volt, míg otthon lehettem veletek" (nagyjából egész nap tök egyedül küszködött két kisbabával, mert Apu dolgozott...), de a legjobb: "gyerek nélkül sosem tudod meg, mi az igazi boldogság és mi az igazi fájdalom" (ezt a nagymamám mondogatta mindig, mivel apukám egyke, és kész csoda, hogy megszületett, Nagyi sokszor elvetélt előtte és utána is). Nah, ez utolsó valóban így van. A gyermekeim valóban páratlan boldogsággal tudnak eltölteni, de az, hogy az egyik meghalt 3,5 évesen autóbalesetben, semmihez sem fogható fájdalom...

De térjünk is vissza az első terhességemhez. Hiába a sok könyv és magazin (nem léteztek még kismama chatszobák), azt sem tudtam, hogyan fogjam meg a kisbabámat az első pancsiztatáskor. A gyermeknevelésről szóló könyvekben a "Miért sír a baba?" fejezetet szó szerint átlapoztam. Mérhetetlen naívságomban meg voltam róla győződve, hogy az enyém sosem fog sírni, hiszen mindennél jobban szeretni fogom és egyébként is mindene meglesz (a férjemnek egy nagy balatoni diszkója, gyros büféje és koktélbárja volt egyebek mellett).  És mi lett az eredménye mindennek? Még ki sem nyitotta a szemét, de már üvöltött. Én meg arról képzelegtem, hogy megfojtom...nah, ezt jelenti a szülés utáni depresszió. Meg azt, hogy úgy bevágod a rácsot, hogy széttörik a zár és két évig nem találnak szakembert a társasházban, aki megjavítsa. De Te fogod az alig 2 hónapos újszülötted, leviszed a babakocsit két emeleten át cipelve, átmész az út túloldalára és közlöd az éppen vízipipázó férjeddel az arab haverja előtt, hogy itt a gyereked, majd jövök. És elhúzol 130-cal a tesódhoz Érdre hétvégézni... nah, ez a szülés utáni depresszió.

És mikor lettem felnőtt? Amikor haza jöttem két nap után és rájöttem: már nem én vagyok a gyerek. Van itt valaki, aki annyira önállótlan, annyira életképtelen, hogy én kellek ahhoz, hogy életben tartsam. Mert nélkülem nem tud életben maradni. Már nem vagyok gyerek, mert van itt egy nálam esendőbb, valaki, aki teljesen ki van nekem szolgáltatva, valaki, aki nem tud nélkülem élni. Valaki, aki megőrjít a sírásával, ha nem találom ki mielőbb, mi a baja. Mert szál egyedül vagyok vele, nem csinálja meg helyettem senki... mert ez nem az anyukám feladata, hanem az enyém. Mert a kislányom születésével együtt nekem is új életem lett: egy új anya született erre a világra.

ÉS AKKOR FELNŐTTEM.

A Te életedben van valaki, akinek az életéért felelőséggel tartozol és nem arról szól, hogy naponta kétszer le kell vinni pisilni?