Amit az anyák nem mondanak el

 Sziasztok! 😍

Szombat van. Ilyenkor mindig a Kedvesemnél vagyunk. Ezen a hétvégén a nagylányom, Esmeralda is velünk jött. Ő általában a hétvégéket Pesten tölti az apjánál, amit meg is értek, de azért csütörtök esténként megkérdezem, nem akar-e velem jönni Enriquékhez vagy esetleg maradjunk otthon hármasban a kishúgával. Nagyjából havonta egyszer mégis engem választ. 

Mivel Enrique késő este, 23 felé ér haza pénteken a melóból, ezért mi is csak pancsi után indulunk neki a nagyjából fél órás útnak. Hónapok óta sötétben vezetek, jó érzés, hogy felettünk a csillagos ég, körülöttünk a fekete semmi, előttünk csak az út egy része látszik. Nagyon intim ilyenkor a hangulat, néha zenét hallgatunk, máskor beszélgetünk. Esmeralda most szerelmes, és nagyon jól esik, hogy beavat a napi eseményekbe. Mivel még csak 11 éves, és ez az első igazi nagy szerelme, természetesen plátói dologról lehet csak szó, főleg, mivel a fiú már 15. 

Ez a bensőséges közeg segít a megnyílásban és őszinte, nyílt beszélgetéseket folytatunk. Tegnap például rájöttem, hogy - mivel nagy híve vagyok a nőkkel szembeni bánásmód gyökeres megváltoztatásának és már körvonalazódik bennem egy új könyv, aminek ez lesz a címe: "Amit Anyu nem mondott el" -  mindent, amit le szeretnék majd írni, el kéne mondanom Esmeraldának is, hiszen épp ez lenne a lényeg: hogy őt már másképp nevelem, mint ahogy nők millióit generációkon,  évezredeken keresztül neveltek.

A megtámadott, megfélemlítésben élő, erőszak, bántalmazás elszenvedői számára is mindig az első, amit a segítőjük próbál tudatosítani bennük: hogy ne legyenek áldozatok. Mert aki felveszi, beleéli magát az áldozat szerepébe, annak nagyon kevés esélye van talpra állni. A depresszió és az önsajnálat olyan mocsár, ami húz lefelé és csakis a saját erődből tudsz felszínre törni, kemény munka, kitartás és nagy bátorság árán. 

A nők XXI. századi helyzete is hasonló és semmivel sem lett jobb az elmúlt évszázadok során. Egész kicsi gyermekkoruktól kezdve áldozatnak, egy kihasznált lábtörlőnek nevelik őket, így készítek fel a majdani robotikus, egysíkú, folyamatos munkára, amit az otthon, a család szép álomvilágába csomagol az anyjuk, aki pontosan tudja, mekkora átverés ez, hiszen őt is így nevelték és ő is ugyanazt a taposómalmot nyomja a nap minden órájában, mint az  anyja, a nagymamája, a dédmamája és így tovább. 

Tehát, amit ebben a kedves kis hangulatban először kiböktem Esmeraldának, az volt, hogy mennyire megbántam, hogy gyerekeket szültem és ha újrakezdhetném, soha nem mennék férjhez és soha, egy gyereket sem hoznék erre a világra! Gondolom, sejtitek, mennyire negatív hatása volt ennek a kijelentésemnek... Esmeralda eléggé megdöbbent, de nagyon hamar átlátta, hogy akkor ő sem lenne! Mégis kimondtam, mert igenis ez így van. És elmagyaráztam neki, miért érzem így. 

Mielőtt itt is leírnám, muszáj az előzményeket is elmesélnem. Miután kibeszéltük a szerelem és barátok-témát, áttértünk a héten összeszedett osztályfőnöki figyelmeztetés hatásaira (személyiségjogok megsértése miatt kapta, mert egy tiktokos kihívás miatt videózott az egyik órán, amit fel is tett az appra). Ugyanis felkeresett a tanárnője és egy nagyon jó beszélgetést folytattunk le ennek kapcsán. Már az elején leszögeztem, hogy Esmeralda már akkor hibázott és kiérdemelte ezt a büntetést, amikor egyáltalán bevitte a suliba a telefonját, én ugyanis megtiltottam neki. Mint kiderült, be szabad vinni, de csak kizárólag a szülővel való kapcsolattartás céljából, akkor kapcsolhatják be, ha a tanár engedélyezi. Tehát a büntetést teljesen jogosnak tartottam (nem is a személyiségjogok megsértése, hanem az engedély nélküli telefonozás miatt kapta) és eleve az a véleményem, hogy az iskolában a tanár a főnök, ez az ő szakterülete és ő látja, mi folyik ott, így álmomban sem jutna eszembe beleszólni. A beírás kapcsán sem azért írtam, hogy felülbíráljam, mindössze annyit kérdeztem, beszéltek-e valamelyik órán az osztállyal a személyiségjogok témájáról. A válasz "igen" volt és folyamatosan étlapon is tartják. Emellett az osztályfőnök is leszögezte már a beszélgetés elején, hogy szereti a Esmeraldát, kifejezetten szeret vele beszélgetni, mert nagyon érett gondolkodású és jól tud kommunikálni. A lányom orvosának is az a véleménye, hogy egy felnőtt női testben élő huszonéves, felnőtt mentalitású gyermekről van szó. 

Esmeraldának ezzel kapcsolatban azt mondtam el, hogy mennyire büszke vagyok rá, arra, amilyen ember lett. Születése óta egyedül nevelem, nem csak a jó tulajdonságaimat, de a rosszabbakat is magába olvasztotta, így nagyon hasonlítunk. Sőt szerintem ő nincs is tisztában azzal, hogy mennyire az én utamat járja most, azt, amit én is végigcsináltam, csak éppen kicsit idősebb fejjel (akkor még nem volt okostelefon, sem internet). Eddig eszembe sem jutott, hogy meséljek neki a saját kamaszkoromról, azt tabutémának tekintem és még véletlen sem szeretném, ha ő is annyira belemelegedne a lázadásba, mint én... viszont sokat elmond, hogy ő is felemás zokniban jár, mint én annak idején és ezt nem tudhatja senkitől :-D 

A lényeg, hogy elmondtam neki, mennyire büszke vagyok rá és nem tartom nagy véteknek a beírást sem. Ismerem őt, nagyon jószívű, kedves, őszinte, de barátságos formában mondja el a véleményét és még okosan érvelni is tud. (ó, ne gondoljátok, hogy strucc-szülő vagyok, pontosan tisztában vagyok vele, mennyire flegma, bunkó, agresszív, verekedős tud lenni és nem is ritkán ám! hanem napi szinten. És főleg rajtam csattan, amit néma csenddel, kis szúrással a szívemben vészelek át és úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna. Vagy konkrétan közlöm vele, hogy ne beszéljen velem így, én sem így beszélek vele)

Nah, ezután nyögtem ki neki, hogy ha újra választhatnék, soha nem lennék anyuka. Hozzá tettem, hogy ez nem eretnekség és hogy ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem és nem adnám érte gondolkodás nélkül az életemet is. Egyszerűen azt jelenti, hogy szakítok azzal a hagyománnyal, amiről az emberiség létezése óta hazudoznak az anyák a lányaiknak és megmondom neki az igazságot: anyának, feleségnek lenni a világ legnagyobb szívása, pláne, ha egyedül küszködsz 1 vagy több gyerekkel, függetlenül attól, hogy van-e melletted egy férfi, férj, apuka. Mert szerintem a legnagyobb hazugság, amivel a nőket etetik, hogy varázsütésre megvalósul minden álmuk és eljön a boldog befejezés, az életük hipp-hopp átkerül egy boldog mederbe, amint bekötik a fejüket és gyerekeket szülnek. Mert ez nem így van. Csak a gyereklány nem látja, mennyit küzd az anyja, amíg felneveli és mekkora munka egyben tartani egy családot és fent tartani egy otthont. Jellemzően munka mellett! Míg - ha van egyáltalán - apuka haza esik a melóból, eldöglik a kanapén egy sörrel a tévé előtt. Mert ő dolgozott. És eszébe sem jut, hogy bármiben is segítsen az asszonynak, mert minden más a nő dolga: meló előtt elviszi a gyerekeket oviba-suliba, lehúz 8 órát, haza felé bevásárol, felcsípi a gyerkőcöket, haza érve kipakol, vacsit készít, átnézi a házikat, megterít, leszed, elmosogat, fürdet, öltöztet, mos és kitakarít. Este, fektetés után pedig tornázzon, hogy vonzó maradjon, majd váltson át szexistennőbe és elégítse ki a férfi igényeit, ahol csakis a férfiról van szó, a nő nem számít semmit sem. És ez csupán egy a hétköznapok közül, melyek évtizedeken keresztül minden áldott nap pontosan ugyanígy zajlanak le. Természetesen ez egy durva általánosítás volt, de szerintem a mai magyar vagy világszintű átlagot írtam le. (Enrique pont nem ilyen, de az elődjei mellett így éltem én is.)

Tehát tedd a szíved a kezedre a nap végén és kérdezd meg magadtól: boldog vagy? Így képzelted el a boldogságot, az otthont, a családot? Ezt magyarázta minden nap édesanyád, mikor "felkészített" az életre? Netán azt is hozzátette, hogy a jó asszony mindig nyel, kussol és meghajol? 

Így volt? Szomorú. Ez ugyanis már nem a középkor. És a feministák nem ezért küzdötték ki a csupán papíron "egyenjogúságot". Szerencsétlenek, azt hitték, ha szavazhatnak és dolgozhatnak, akkor őket is embernek tekintik majd. Pedig mi mindig is szolgák voltunk és arra neveltek minket, hogy ez a normális. Márpedig ezt vitatom! Igenis nem vagyok (rab)szolga, nem vagyok robot, hanem én is teljes jogú ember vagyok, akinek van gerince és méltósága is, nem csak végeláthatatlan dolga!

Ismerve Enriquét, soha többé nem választanék olyan férfit, aki még mindig csak tárgynak és munkagépnek tekinti a nőket. Nálam már az kiveri a biztosítékot, milyen durva megkülönböztetés az is, ha egy nő munkát keres: ha van gyereke, azért, ha nincs, azért kerül hátrányba egy férfivel szemben és ha mégiscsak megkapja az állást, kevesebb fizetésért végzi el ugyanazt a munkát. Hol van előírva, hogy emellett csak a nőnek kell a gyerekekkel és a háztartással, főzéssel foglalkoznia? Egy nőnek sosem lehet szabadnapja, ha családja van? 

Szerintetek ez így rendben van?